Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Teret adtam a lehetetlennek és lett belőle valami. Egy másik élet.

2017.10.01

Igazi, inaktív gyerek voltam. Utáltam a mozgás minden formáját. Soha senki nem tudott rávenni arra, hogy komolyabban foglalkozzak a sportolással. Talán valamikor általános iskolában társas táncolni támadt kedvem. Ez tartott 1 vagy 2 tanóráig, nem is emlékszem arra, hogy ez végül miért nem folytatódott. Elég régóta foglalkoztatott viszont a jégkorcsolya. Minden évben nagyon vártam a téli olimpiákat, ahol végignézhetem a kűröket és a szebbnél szebb koreográfiákat. Szerintem az teljesen természetes, hogy minden ember életében vannak fellángolások vagy plátói álmok, amik megalkotják a „ha újra kezdhetném…” gondolatokat. Akartam én lenni minden. Ahány korszakomat éltem, annyiféle jövőt álmodtam meg vagy akár múltat formáltam újjá képzeletben. Milyen lett volna az életem, ha a zongorázás és az írás helyett valamiféle kecses sporthoz húzott volna a szívem: jégtánc, versenytánc, ilyesmi. Ezt nagyon sok alkalommal elképzeltem. Persze mindig csak képzelet szintjén, abszolút légből kapott gondolatok voltak. A nyári olimpiákat valamiért mindenki nagyon várja. 4 évente láthatunk rengeteg sportot és én is úgy voltam ezzel, hogy ilyenkor a sport csatornákra kapcsoltam sűrűbben a tv-ben, illetve az internet is ontotta magából a híreket. Szerettem nézni azokat a pillanatokat, amikor valaki küzd. Nézni tehát imádtam, de csinálni sosem csináltam. Vajon milyen lehet egy élsportoló élete, aki a küzdeni akarást minden sejtjében fontosabbnak tartja egyéb tényezőknél az életében? Vélhetően sokan képzeltünk már ebbe bele mélyebben, akkor is, ha különösebb közünk nincs a sportágakhoz. Elmondhatom tehát, hogy titkon mindig vágytam arra, hogy értsem és érezzem ezeket a versenyeket az olimpiák vagy világbajnokságok idején. Aztán, amikor vége lett egy-egy ilyen szezonnak, újra köddé vált minden. Én nem azok közé születtem, akik gyerekkoruk óta foglalkoztak hobbi vagy egyesületi sporttal. Tinédzserkoromban ez végképp elvesztette értelmét, mert a fitnesz VHS-eken kívül mást nem nagyon jelentett nekem a sport. Soha nem futottam, nem is éreztem indíttatást. Persze miután a túlsúlyom átvette az uralmat felettem, sokszor kalandoztam el abban, milyen lenne futni. Irigyeltem azokat az ismerősöket, akik a közösségi oldalon megosztották futással kapcsolatos kihívásaikat. Kifejezetten elismerése méltónak találtam mindig, ha valaki olyan hírről posztolt, hogy lefutott egy futóversenyt. Erre vágytam. Szívesen vettem volna részt ilyenben. Na de ennyi kilósan? :D Ugyan már. Elhessegettem a gondolatot százszor és ezerszer. Ez nem az én pályám. Mindig szerte is foszlott mindenféle hasonló gondolatébresztőm. Én inkább az evés versenyszerű bajnoka voltam. Az elmúlt 9 hónap során sokszor hittem azt, hogy leküzdöttem önállóan az érzelmi evés minden fajtáját. Aztán elkezdtem a fitnesz képzéseket és rájöttem, hogy valójában nem az érzelmi evéssel harcoltam, hanem az önértékelésemmel, a célkitűzésekkel, a saját rugalmasságommal. Ezt az e-book-ban is kifejtettem hosszabban. Állandó kötőszavam volt a „DE”, minden egyes fogyással kapcsolatos törekvésem mögött ikergondolat volt, ami nem szűnt meg soha. Ahogy találkoztam a valós igényeimmel, a valós célkitűzésem reális megfogalmazásával, az önértékelésem és rugalmasságom előtérbe került és nem irreális feladatokkal néztem szemben. A rosszul választott fogyókúrák ellehetetlenítik a nyerést. Mindig ugyanabba a csapdába sodorják az embert. Hízás-fogyás örökös harca. Így történt velem is, ezért volt egy macska-egér játék 12 éves örökös fogyókúrám.

 

Egyszer valahol, júliusban rájöttem, hogy minden problémám azért volt, mert korábban nem hoztam megy egy döntést. Minden egyes új döntéssel, egy sokkal egészségesebb ember leszel. Rádöbbentem, hogy sokszor voltam melankolikus (visszahúzódó, érzékeny, depressziós, rosszkedvű, gondolkodó, befelé forduló) holott valódi személyiségem szangvinikus (szociális, bőbeszédű, készséges, könnyed, élén, gondtalan, vezető…).

 

A fogyás egy önismereti törékeny üvegút, ami összeroppanhat a lépteink alatt, ha nem ismerjük fel azokat a gyökereket, amelyek megváltoztatása nélkül örökös meghátrálás minden megkezdett út. Ahhoz, hogy valóban a fogyás útjára tudjunk lépni és azt meg is tudjuk tartani, tudnunk kell, hogy mennyire vagyunk tisztában az értékeinkkel. Mik a jó és rossz berögződéseink vagy épp mi szorul fejlesztésre, változtatásra. Tudjuk-e, hogy mik ezek?

Nálam kettő tényező merült fel, az evés imádata és a sport nem szeretése, amely egyértelműen javításra szorult, hiszen a fogyás két pillére nem állt stabil lábakon. Az evés 90%-ban, a mozgás 10%-ban hat a fogyásunkra. Mindent a táplálkozás irányít, pont ezért roppant sok a duci ember, mert minden az éhségközpontunkra van irányítva. Akármilyen élethelyzet vagy esemény van, az étel mindig szerepel valahogyan. Amikor nekileselkedtem a diétázásnak, több sikertelen próbálkozásom is volt, ennek szemtanúi voltatok, hiszen módszer cserére szorultam a 9 hónap során 3x is. Választhattam volna a feladást, mint mindig. De most valamiért volt egy önmotiváció bennem, ami eddig nem létezett. Sokat töprengtem azon, mit csinálok, ha egy negatív élmény ér?! Összeomlok? Agresszív leszek? Külső segítséget kérek? Vagy visszalépek egyet és elfogadom a helyzetet, ami van, majd keresek rá megoldást. Így indultam neki a sport megismerésének. Szögezzük le, hogy ezúttal nem csak a fogyásra hajaztam, hanem egészséges szerettem volna lenni és ezzel párhuzamban lefogyni. Ezért most a külső körülmények helyett (mások noszogatása, piszkálódás, csúfolás, kisméretű ruhák) a belső motivációs lüktetésemet szorítottam erősebben, mint azelőtt korábban tettem. Rettenetes volt számomra minden mozgás eleinte. A séta is. Nyűgös és félsz voltam, leginkább az edzőteremben. De tudtam magamban, legbelül, hogy egy díványos csoporttal a hátam mögött nem tehetem azt, hogy ennyi embert magára hagyok. Én már felelősséggel tartozom az engem olvasóknak. Álmokat és lelkesedéseket törhetek össze, ha végig nézitek a küzdelmemet. Hiszen sokan abba kapaszkodtok, hogy másoknak sikerül, és ezt alkalmazzátok motivátori eszközként.

 

Nem egyszer fordult elő, hogy egyáltalán nem akartam edzeni. Tudtam, hogy vár rám egy 1 órás súlyzós edzés és egy 1 órás kardió mondjuk. 2 órás edzés, miközben fáradt vagyok, semmihez nincs kedvem, a hangulatom sem támasztja alá, hogy képes leszek ezt végig csinálni. Itt jött mindig a feladat: Hogyan fogom magam pld. 24%-ról felhozni arra, hogy leedzek akkor is, ha nincs kedvem, erőm. Hogy tudom magam motiválni? A fejlődés mindig határokat állít fel. Folyamatosan ki tudjuk tolni, ha egyre jobbak és jobbak szeretnénk lenni. Ha tolom a határokat, változik folyamatosan az inger. Ha az inger változik, fejlődök. Vagyis képes vagyok arra, hogy 100%-ot kihozzak magamból, vagy legalábbis megpróbáljam ezt.

 

Egy fontos mondat fogalmazódott meg bennem a minap: AKI BELETESZ 100%-OT, LEHETETLEN, HOGY NE ÉREZZE JÓL MAGÁT! Ha ugyanis mindent megteszek, nem mondom le az edzést, elmegyek, koncentrálok csak erre a 2 órára a napomból és végigcsinálom….. akkor… bármi is az eredménye a mérlegen pár nappal később, az biztosan nem lesz indok a mérlegen látottakra, hogy nem tettem bele mindent. Így érvényesül az, hogy ha Te mindent megteszel, 100%-ot beletolsz, akkor nem lehetsz Magaddal elégedetlen és előbb vagy utóbb a kitartás meghozza a várt sikereket. A belső motivációnk hajt minket előre, mert ha „én akarom….”, akkor a lelkesedés diktálja a tempót.

 

A céljaink értelmet adnak az erőfeszítéseinknek. Megtanultam, hogyan tudom ezt a motivációmba fordítani!

 

A cél rövid, közép és hosszú távon értelmet ad. Ez a sikerben nyilvánul meg. Ha sikeres vagyok, működik az akarat, hiszen megerősít a tett, hogy van értelme, van hozadéka a törekvésnek. Ha sikeres vagyok, teljesítmény is van mögötte. Ha a teljesítmény megvan, megjelenik az igényem arra, hogy egyéni erőfeszítéseimnek látszata teljes legyen, azaz ez a folyamat ismétlődjön folyamatosan. Valahol a nyári úszásban leltem meg először az érzést, hogy fejlődjek magamhoz képest. Bálna úszásban, kívülről nézve talán viccesen kinézve, én mégis nagyon komolyan figyeltem a polar óra értékeit, mikor és hogyan lehetek egyre jobb. Saját szememmel, magamhoz viszonyítva. Ez az igény és ez az érzés felért azzal, amikor az ételt kívántam. Pont úgy csillapította a stresszt, az örömet, a fáradtságot, bármit, mint korábban a zabálás. Cél, értelmet adó siker, sikerből fakadó akarat és teljesítmény. Ez vette át az irányítást. És ez vezet el azokhoz az álmokhoz, amik formálódnak bennünk. Így történt az, hogy egy lusta kislánytól eljutottam az edző képzésig. Elindultam 600 méter sétával. Pár hónap elteltével ez már 7kilóméter lett, majd 7 hónap után megfogalmazódott egy vágy arra, hogy ismerjem, értsem az edzés elméletét, pszichológiáját, az anatómiát, az izmainkat. Már a kellős közepén vagyok. Én, aki 9 hónapja még csak egy tervezési, elhatározási fázisban voltam, egyáltalán nem volt tervben semmiféle táplálkozástudományi és edzői hivatás. De a már említett DÖNTÉS, amit végül meghoztam, megváltoztatott mindent. A döntés az volt, hogy EZÚTTAL NEM HAGYOM CSERBEN MAGAM! Kerül, amibe kerül. Én most tényleg lefogyok! Ez a döntés elindított egy önismereti úton, egy motivációs forgataggal a szívemben és formázott az élet ebből az egészen egyszerű fogyókúrából egy életreformot. Egy teljes csavart, egy totális felfordulást.

 

Ha eddig a földön éltem, most kb. a Holdra jutás lett a cél, metaforikusan így élem meg kövérségem leigázásának újraértelmezett céljait. Lefogyni? Ugyan már! Nem lefogyni! Edző és táplálkozási szakértő lenni! Ez a valós cél. Erre képes az önismeret, ha valaki tényleg megadja a szervezetének táplálkozási szempontból azt, amire az vágyik. Az önismeret az önértékelés helyes meglátásával is gazdagít. Önértékelésem egy állomása lett, hogy hinni tudok abban, képes vagyok véghez vinni egy ekkora feladatot: kövér lányból edző, életmód tanácsadó és dietetikus leszek. Ha egy év eleji tesztben ki kellett volna tölteni az önértékelésemre egy kérdéssort, az jött volna ki, hogy a fogyás sem fog sikerülni vélhetően. Én viszont teret adtam a lehetetlennek és lett belőle valami. Egy másik élet. Ha választhatnék, melyiket szeretném élni, már korábban döntöttem volna, hogy nekem ez a mostani életem kell! Mostani önértékelésemmel egészen másképp látom magam és a lehetőségeimet. Ez nem életmódváltás. Ez egy szemléletváltás, amit a fogyás miatt előbukkanó személyiség(fejlődésem) alakított ki. Mindegyikőtöket arra buzdítom, hogy ugorjatok fejest, mert a fogyáson túl vár rátok valami előre nem látható csoda is, ami mindent meg fog változtatni és az lesz az igazi pillangó-hatás.

 

szemleletvaltas.jpg