Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Mi adta azt a bizonyos motivációs erőt a kezembe?

2017.10.15

Gyakran esik szó a hullámvölgyekről. Életünket megkeserítő motivációhiányos állapotok, amelyek egyre csak sodornak mélyebbre a tanácstalan útvesztőben. Mindenki számára ismert az állapot, amikor valamit kitalálsz, akkor megfogalmazhatatlan erőket érzel saját magadban, rendkívül eltökélt vagy, motiváltságot érzel a vágyaid iránt, ám jön egy örökösen ismétlődő pillanat, amikor ez a lelkesedés alább hagy vagy teljesen elengedi a kezedet. Ennek a miértje kérdéseim között már számtalanszor szerepelt. Volt idő, amikor egyáltalán nem értettem, hogy ez miért van. Ha megálmodok és alaposan megtervezek valamit, akkor miért nem támogat a saját akaraterőm, miért válok önmagam ellenségévé és miért lövök öngólt. Ismerem a gyengeségeimet, a veszélyeimet, a lehetőségeimet és az erősségeimet is. Ez a coach képzésen a legimpulzívabb beszélgetéseket indította el a hallgatók és tanárok között. Amikor a motiváció és az önértékelés kerül szóba, akkor mindenkiben felmerülnek önmagába vetett hittel kapcsolatos kételyek, hiszen ha valóban elhinnénk magunknak, hogy ki tudunk tartani a célok iránti feladatokban, akkor nem ütköznénk folyton falakba.

 

Az életmódváltásom során találkoztam először a „fogoly dilemmával”. Ez az az állapot, amikor menekülni akarok egy helyzetből és azt feltételem az emberekről, a világról, hogy ártani akarnak nekem, legalábbis minden(ki) az ellenségem. Ez pedig együtt jár egy negatív spirállal, ami egyre csak mélyebbre visz, mintha egy lefolyón folyna le a gondolkodásom. Már azelőtt van elképzelésem a dolgok kimeneteléről, mielőtt neki ugranék igazán a feladatnak. Ezt leginkább a diétázás és az edzés alatt éreztem.

 

Én nem tudok lesétálni 5 km-t, nekem nincs időm edzeni sem, én nem tudok arra időt szánni, hogy magam készítsem el a menümet, nemhogy még dobozoljak is. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben éveken át.

 

Nyűgnek éreztem megpróbálni is ezt az életformát, mert előre megjósoltam, hogy NEM FOG MENNI. Holott nem történt más, csak egy értékhiányos állapotban vergődtem. Röviden megfogalmazva, erőforráshiányom volt. Nem tudtam, milyen eszközökkel lehetek hatékony. CsinálGATTAM, próbálGATTAM, akarGATTAM, hiteGETTEM magam, ahelyett, hogy valóban CSINÁLTAM, PRÓBÁLTAM, AKARTAM VAGY HITTEM VOLNA eléggé a célomban.

 

Egész életemben HEURISZTIKUS gondolkodás vezérelt. Ha találkoztam egy új dologgal és meg kellett oldanom, az agyam el kezdett minden tudást előszedni a „memóriából” és megoldást akart találni rá. Ha ez megszületett, megörültem, ezt pedig az agyam elmentette egy sémaként. Ez a heurisztika. Ha legközelebb hasonló szituációval találkoztam, már nem kellett „agyalnom”, hanem elővette az agyam a polcról a korábbi megoldást. Ezeket hívja a pszichológia sémáknak, rutin cselekvéseknek. Ezek működtetik életünk 95%-át. Döntéseink 95%-a ELŐRE EL VAN DÖNTVE, mert mielőtt feláll a szituáció, már megvan a döntés egy korábbi heurisztika nyomán. A kérdés csak az, hogy ezeket a heurisztikákat magunk javára fordítottuk eddig vagy pont magunk ellen. Mert nálam séma volt az, hogy a boltban leemeltem a nutellát, a kinder buenot, és ha egy számomra stresszes szituációba kerültem, rutinszerűen nyitottam ki a csokis fiókot, öntudatlanul, sémaszerűen. Inger ért, lábam elindult, kezem benyúlt és hirtelen már a számhoz emeltem a csokoládét. Nagyon sok időnek kellett eltelnie az életmódváltás elkezdése óta ahhoz, hogy megvilágosodjak, mikor kell kilépnem a sémákból?! Értelemszerűen akkor kellene felhagyni egy rosszul rögzült heurisztikával, ha azzal eredményt nem tudok elérni. A megoldás pedig az lenne, hogy keresnem kell új sémákat, új nézőpontokat. Általánosságban 10-ből 9-szer jól végezzük a feladatainkat sémák alapján, ám elég az az 1 a 10-ből, ami akadályoz bennünket. Esetemben az az 1 mindig az evéskényszer volt, bármilyen szituáció alakult is ki. Egy idő után már nem csak a szomorúság csillapítására, hanem az öröm megélésére is használtam ezeket a sémákat az evés tekintetében. Sosem láttam magam 360 fokban. Mondhatnám úgy is, hogy kívülről. De talán kellett volna. Ha láttam volna magam, amikor zugevő voltam, ahogy rejtegettem az ételt (néha nem is volt ki elől, inkább a saját tudatom végett akartam szem elől eltenni az üres, bűnös rendelt kajás dobozokat vagy csokis papírokat), ha végignéztem volna azt a pár órát, amíg esténként az étel uralta az életemet és értelmetlen orgiákba csapott át mindez, akkor időben át tudtam volna keretezni a meglátásaimat. Átkeretezni annyit jelent, hogy új nézőpont alapján egy-egy szituációt átértelmezünk és ezzel teljesen új értelmet nyer minden, az összes gondolatom. Ezekből az átkeretezés utáni új nézőpontokból fog KIALAKULNI A VÁLTOZÁS! A legfontosabb motivációs eszköz életünk során, hogy megtanuljunk egyedül átkeretezni helyzeteket, önmagunk döntéseit képesek legyünk kívülről szemlélni, és arra is képesek legyünk, hogy mások véleményét, gondolatmenetét elfogadjuk. Mert sokunknak adtak már tanácsot arról, hogy „pár kilót érdemes lenne leadni”, legyen az családtag, kolléga, barát vagy a háziorvosunk. De mivel csak 180 fokban vizsgáltuk magunkat, kellő lendületet nem adott, vagyis megfelelő belső kényszer a változásra nem alakult ki. Inkább voltunk sértettek.

 

Értelemszerűn átkeretezni valamit csak és kizárólag POZITÍV GONDOLKODÁSSAL lehet. A pozitív gondolkodás KELTI ÉLETRE A KREATIVITÁST bennünk. És a LEGERŐSEBB MOTIVÁCIÓS ERŐT A KREATIVITÁSUNK ADJA! Kreativitás alatt nem csak azt kell érteni, hogy valaki ötletesen ki tud találni dolgokat. Az életmódváltásban a kreativitásnak akkor van szerepe, amikor a semmiből kell magunkat ráerőltetni a naptárunk lapjaira és fel kell végre ismernünk, hogy kellő szervezés, önfegyelem és szervezési hajlandóság kell a tudatos életmódhoz. Kreatívnak kell lenni, ha egy családot kell összetartania egy feleségnek/anyának, s mindezek mellett kell heti 2 jógaórát és 2 aerobikot is betábláznia. Kreatívnak kell lenni a konyhában, merni kell új dolgokat szokásként beiktatni. Régi, rossz sémákat csak úgy tudunk megszüntetni (láb elindul, kéz benyúl, csoki a szánkban), hogy új szokásokat iktatunk be. Új szokás: duci dívány :), főzés, dobozolás, táncóra, edzőterem, napi séta, otthoni DVD vagy gimnasztika, havi egy színház, heti egy közös vacsora a párunkkal a harmónia érdekében, egészséges ételek vásárlása a szupermarketben, új főzési eljárások, új konyhaeszköz beszerzése… a felsorolás végtelen.

 

Amikor az elmúlt majdnem 10 hónapban arról beszéltem, hogy mi mindennel kellett megbirkóznom saját motivációm fenntartásáért, akkor mély harcokat folytattam én magam is azért, hogy a hullámvasúton mindig csak felfelé menjek, de azért észnél legyek. Hajlamosak vagyunk túlságosan belelovalni magunkat a terveinkbe és ez gyors kifáradást okoz, akár csak a sprint egy kezdő futónak. Arra is nagyon fogékonyak vagyunk, hogy tanácstalanságunk okán vállat rántva azt mondjuk: nincs megoldás és képesek vagyunk erre visszaigazolásokat keresni lépten-nyomon. HOGYAN NE KELLJEN folytatni a diétát, ebben mindenki profi. Sajnos a sors folyamatosan szembe állít minket saját félelmeinkkel, ezzel párhuzamosan pedig örökös krízishelyzetekkel. Amikor egy-egy ilyen eseménnyel találkozunk, akkor állandó hipotézisünk az, hogy ROSSZKOR FOGYÓKÚRÁZUNK! Ennek megerősítésére pedig gyakran még több rosszal találkozunk. EZT NEVEZEM ÉN ÉLETNEK! :) És ez mindig is így lesz, amíg világ a világ, mert az életünk nem egy zárt burokban zajlik, hanem rajtunk kívül álló ingerek folyamatos részvevői vagyunk. Azt nehéz megtanulni, hogy elfogadjuk azokat a helyzeteket, amiket mi magunk EGYEDÜL nem tudunk befolyásolni.  Egy rossz főnök, egy kiállhatatlan kolléga, egy bizonytalan párkapcsolat, egy lekésett busz, egy meg nem nyert verseny, egy ki nem fizetett számla, egy eltört cipősarok, egy betört szélvédő üveg, egy magasabb jelzáloghitel törlesztő részlet, egy elmaradt gyerektartás, egy betegség, egy sikertelen mentés a számítógépen, egy meg nem történt elismerés, egy áramszünet a kedvenc sorozatunk ideje alatt, egy eltört kedvenc pohár, egy meg nem száradt melltartó, egy üres fogkrém tubus, egy elfogyott toalett papír, egy utolsó szál cigaretta, egy váratlan defekt, egy baleset miatti vesztegelés a dugóban, egy barát nemtörődömsége, egy vita a szülőkkel, egy igazságtalan tanár a gyermek életében, egy rosszul sikerült vizsga, egy elfelejtett jelszó, egy bosszúságot okozó poszt, egy törölt videó felvétel, egy elveszett fénykép, egy elmaradt találkozás, egy eljátszott esély, egy vissza nem tekerhető pillanat, egy megbánt lépés, egy hazug szerető, egy hiú ábránd, egy plátói szerelem, egy örökös félelem, egy értelmetlen vesztegelés kövéren, éveken át…… Ezekkel és millió egy hasonló nehezített kátyúval haladunk az utunkon és egy percre sem vehetjük le a szemünket a forgalomról, mert ha a fókusz lekerül a végállomásról, képesek vagyunk elkanyarodni olyan utakra, amiken felesleges távokat teszünk meg úgy, hogy közben mindig arra ácsingózunk, bárcsak ne tértünk volna le a GPS által mutatott útvonalról. Hányszor kezdtük már el? Hányszor álltunk félre? Hányszor szakította valami félbe az elhatározásunkat, miközben mindannyian tudjuk, hogy NINCS MÁS ÚT A BOLDOGSÁGHOZ, csak az az egy, amin folyton csak lépésben haladunk. Mindig oda lyukadunk ki, mindig arra lesz kódolva az útvonaltervünk, hogy visszavezessen minket a célra vezető úthoz. A döntés mindenki kezében adott: megteszed ezt motiváltan és elkötelezetten rövidebb úton, vagy teszel még pár kört és utána padlógázzal keresed a kiutat, amikor már kényszerít rá más. Mi kényszeríthet? Egy inzulinrezisztenica, egy cukorbetegség, egy magas vérnyomás, egy stroke, egy daganat, egy epebaj, egy hasnyálmirigy kifáradás, egy pajzsmirigy gond, egy szívritmuszavar, egy emésztőrendszeri fertőzés, egy candida, egy gyomorbántalom, egy folyamatos migrén, egy BOLDOGTALAN VERGŐDÉS ATTÓL, HOGY MIÉRT VÁRTÁL EDDIG?

 

Szembesítenem kellett saját magamat is ezekkel a problémákkal. Inzulinrezisztens voltam, a cukorbetegség előszobájában. Nem tudtam már magamra venni 56-osnál kisebb nadrágot, kihíztam az összes csinos blúzomat, nem fért bele a lábam a gyönyörű magas sarkú cipőimbe és nem szeretett a férfi eléggé, akiért az életemet adtam volna. És nem azért nem szeretett, mert kövér voltam. Azért nem szeretett, mert én nem szerettem, hogy kövér vagyok mellette. Lett hát egy gyönyörű felesége és két gyereke. Én pedig hordozom magamban az örökös kérdést, „Mi lett volna, ha…időben félreteszem az önzőséget magammal szemben”. Önző voltam és igazságtalan, mert legjobban minden ember magát bünteti a kövérséggel. Téged zavar a nagyméretű ruha, a háj, a betegség. Neked fájnak ezek a dolgok. Másnak megvan a maga élete. Ez Téged gyötör, ahogy engem is gyötört hosszú-hosszú éveken át. Letértem-e az útról, amit a GPS megtervezett a fogyásomhoz? Ezerszer! Vesztegeltem, araszoltam, kerültem óriási felesleges köröket. Ahelyett, hogy megkerestem volna időben a megoldást. Azt a megoldást, ami megszabadít a gyötrelmeimtől: a fájó lábaktól, amikor Párizsban az Eiffel-Toronynál 3 órát kellett várni és a látvány helyett üvölteni volt kedvem a fájdalomtól. A szomorúságtól, mert minden ruhámat kihíztam. Az orvosi leleteimtől, ahol ott ékeskedett a 87-es inzulinérték. Számtalanszor 72-es betűmérettel villogott előttem:

 

ELÉG! VÁLTOZTASS! NINCS TÖBB ESÉLY!

 

Mitől lett hirtelen más az életem 2017-ben? Mi adta azt a bizonyos MOTIVÁCIÓS erőt a kezembe? Rájöttem, hogy bármilyen is egy adott pillanat, a döntési szabadság az ENYÉM! Felismertem, hogy mit érzek a kövérségtől, definiáltam az érzést: SZENVEDEK, VÁLTOZNI AKAROK, és megértettem, hogy konkretizálnom kell a problémámat. KÖVÉR VAGYOK. Ki kell bontani a problémámat, meg kell ismernem a problémámat és azt, hogy ez milyen helyzetekbe sodor. „Milyen ízű, színű, mihez tudom hasonlítani, milyen dal illik a lelkiállapotomhoz, milyen az üteme…." lefestettem magam előtt a kövérségem képét. El kezdtem 360 fokban tekinteni a sémáimra, a heurisztikákra. Minden alkotás ilyen értelemben kétszer történik. Egyszer mentálisan: megszületik a vágy, másodszor fizikálisan: az alkotás megkezdődik, azaz SZABAD AKARATOMBÓL, BELSŐ INDÍTTATÁSBÓL MEG AKAROM VÁLTOZTATNI AZ ÉLETEMET ÉS MEGKERESEM A LEGHATÉKONYABB MEGOLDÁST.

Nem tettem mást, mint BECSOMAGOLTAM AZ EGÉSZ LÉNYEMET: az értékeimet, a gondjaimat, az örömömet, a lehetőségeimet, a vágyaimat, és virtuálisan feladtam MAJDANI ÖNMAGAMNAK! A csomagom úton van! Benne van minden, ami megváltoztatta az ÖNKÉPEMET, AZ ÖNÉRTÉKELÉSEMET, A JÖVŐMET. MA már tudom, hogy a „nem tudom” kifejezés rendkívül értékes, mert nem azt jelenti, hogy nem érdekel. Amikor azt mondtam, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, akkor sosem gondoltam arra, hogy nem akarom megcsinálni. Csak nem tudtam, hogyan fogom ezt véghez vinni. Kellett hozzá 10 hónap, hogy megértsem, ki vagyok én?! 33 évesen is felteheted ezt a kérdést, de 44 évesen is. Soha ezelőtt nem kérdeztem meg magamtól: Ki vagyok én.

 

Ki vagyok én? Ma már tudom! A duci dívány megálmodója, egy fogyinapló főszereplője, és 2017-ben megváltoztattam az életem.

 

 

22221498_1866090800071160_3023315988695407914_n.jpg

 

A MÓDSZEREMRŐL ITT OLVASHATSZ!

 

 

 

Ölelés: Dia