Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egy kövér lány Párizsban...

2017.08.31

Nagyon sokáig, mélyen eltemettem magamban ennek az utazásnak az emlékét, mert kövérségem egyik legnehezebben megélt időszaka volt.

 

Hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy én elutazom a legjobb barátommal, akibe egyébként régóta fülig szerelmes voltam, ez a szerelem egy kicsit misztikus és elérhetetlen volt örökké. Kiválasztottunk egy hosszú hétvégés, idegenvezetős utazást a szerelem városába. Régóta szerettem volna eljutni oda és titkon azt reméltem, hogy ott talán végre megtörik a jég és valami történhet kettőnk között.

 

Izgatottan pakoltam össze a bőröndömet, annyira akartam ezt a kettesben töltött hétvégét, mint még talán soha semmit. A repülőn egymás mellett ültük végig az utazási időt, és amikor kiléptünk Párizs utcájára, elém tárult a filmekben már oly sokszor látott párizsi forgatag.

 

Sűrű volt a program és nagyon sok helyre kirándultunk, hogy a pár nap alatt bejárjuk az egész várost. Az Eiffel torony csúcspontja volt a vágyaimnak, hiszen leghíresebb nevezetessége Párizs képének.

 

                                                                     108.jpg

 

2 órát álltunk sorba azért, hogy egyáltalán bejuthassunk a pénztárakhoz. Egy örökké valóságnak tűnt, azt hittem, hogy pikk-pakk megjárjuk és megéljük együtt, ám a várakozás beárnyékolta az örömperceket. Ott ácsorogtunk, és én ritmusra helyeztem át a testsúlyomat a bal és jobb lábam között, mert kövéren ácsorogni már évek óta nem tudtam fájdalom nélkül. Amikor végre a liftekhez értünk, ismét várakozás következett és én már egyre nehezebben bírtam a talpaim lüktető nyilallását. A várva várt felérkezést úgy kellett volna megélnem, hogy egész Párizst látom a város legmagasabb pontjáról, ehelyett azt lestem, hol van szabad hely, ahová le tudok ülni és kipihentem a 3 órás ácsorgást. Nem tudtam élvezni a pillanatokat. Éhes is voltam. Fent egy szénhidrátokkal tömött büfé volt, de nem mertem semmit venni, mert Ő előtte nem akartam enni. Így lett a vágyott „TurEföl”-ből egy ücsörgő pihenő a távcsőben meredés helyett.

 

 

Eljutottunk a párizsi Disneylandbe. Életem egyik legszebb élménye volt a habos rózsaszín Disney kastélyt élőben látni a hatalmas, több hektárnyi területen elhelyezkedő parkban.

 

                                                         241.jpg

 

Mickey Egér és társai ugrándoztak körülöttünk. Itt megint séta következett és órákig csak bolyongtunk. Lábaim most is padok után kiáltoztak. Igyekeztem leplezni és úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne. Élveztem, de még itt is az ételre tudtam gondolni. Elmentünk egy büféhez, ahol italt vettünk, majd nem sokkal később egy nagy western étteremben akartunk hamburgerezni. Ekkor vettem észre, hogy nincs meg a tárcám, benne az összes költőpénzünk. Nagy riadalom, rájöttünk, hogy a büfében hagytuk. Ott angolul elgagyogták, hogy leadták az ügyfélszolgálaton. Szerencsére az utolsó fillérig és minden okmányunkkal meglett. De ha utólag visszaemlékszem a félelmeimre, akkor igazán szánalmasnak tartom saját magam. Mi volt az első gondolatom az elveszett pénz kapcsán?

Miből fogunk kaját venni?! Pfff…

 

 

Van egy emlékem, ami mind közül a legerősebb. Az utolsó ebédnél kikértem az ebédünket egy étteremben. Előtte szerettem volna visszafogni magam és egy valódi francia sonkás salátát kértem, igazi francia bagettel. Ilyen istenien finom salátát soha nem kóstoltam még. Ez azóta is számtalanszor eszembe jutott. Szinte érzem az ízét ma is. Értitek? A legerősebb emlékem is az evésről szól. Nem az Eiffel toronyról, nem a Szajnáról,  hanem a legfinomabb francia bagettes salátáról, amit ott ettem.

 

 

A hotel szobában egymás mellett aludtunk. Ő este olvasott, én csak feküdtem mellette és próbáltam szóra bírni, beszélgetni. Barátok voltunk, olyan igazán szoros kötelékkel. Izgalmas volt esténként kémlelni a szemben lévő lakások ablakait, ahol a franciák élték mindennapjaikat. Hosszú percekig leskelődtünk együtt, én az ablakpárkányra hajolva, Ő mögöttem. A nyakamban éreztem a sóhajtását és az egész olyan romantikus volt. De csak álom volt egy kövér lánynak, Párizsban.

                                                   

A túlsúly miatt nehezen tudtam a tempót tartani a csoporttal, igyekeztem úgy tenni, mintha vidám és boldog lennék, de legtöbbször a kövérségem miatti korlátozottságom uralta a napokat. Hol fáj, mennyire vagyok fáradt, mennyire vagyok ÉHES és fel sem fogtam, hogy PÁRIZSBAN vagyok! A minap visszanéztem a fotó albumomat. Lefotóztam egy mekit. Minek? Tudatalattim csak az evéssel foglalkozott!

045.jpg

 

Ott, akkor megfogadtam, hogy nem szeretnék ilyen fájdalmakkal, ilyen korlátokkal élni és én bizony tényleg lefogyok. Ez volt 2012-ben. Az ember hajlamos elfeledkezni azokról az élményekben született érzésekről, amelyek rendkívül rossz percekben születtek. Tudjuk és érezzük, hogy ez így nagyon nem jó, soha többé nem akarjuk átélni, mégsem történik semmi. Évekkel később is átélünk hasonlókat. 13-ban, 14-ben, 15-ben és 16-ban is utaztam, kövérebben, mint Párizsban.

Megannyi rossz emlék, érzés, átélt fájdalom tarkította az utazásaimat és mégsem volt elég erőm változtatni korábban. S vajon ezt Ő hogyan élhette meg, látva az én problémáimat: fáradság, lábfájás, szenvedés... ?! Valószínűleg nem nagyon tudom, mit érez ilyenkor egy férfi.

 

 

                                                 girlinparis.jpg

 

Milyen jó is lett volna, ha önfeledten, bátran és karcsún ott elé állhattam volna, hogy meghódítsam Őt Párizsban!

 

A mai napig barátok vagyunk.

A blogomat olvassa, a fogyásban támaszom.

Azt mondta, ha az utam végére érek, visszamegyünk azért, hogy én azt vékonyan és boldogan megélhessem újra!